Reziliencia
John Bowlby, a mai gyermeklélektan egyik alapvető elméletének, az ún. korai kötődés elméletének kidolgozója figyelt fel talán elsőként arra a paradox jelenségre és kezdte tanulmányozni, hogy az általa megvizsgált súlyosan traumatizált csecsemőknek és kisgyermekeknek egy bizonyos hányada nemcsak hogy nem a szokásos és elvárt patologikus tüneteket produkálta, hanem, rendhagyó módon, átlagon felüli vitalitásról és kreativitásról tett tanúbizonyságot.6 Ezt a – tegyük hozzá, a dajkák, gondozók és állattenyésztők által ősidők óta ismert – jelenséget Bowlby valamiféle fejlődési rendellenességnek tekintette. Az ún. korai kötődés elméletéből az következett ugyanis, hogy az a gyermek, akinek élete legkorábbi szakaszában nincs alkalma kialakítani gondozójával a biztonságos kötődést, az később sem lesz képes sikeres, boldog életet élni (ahogy ez az esetek nagyobbik hányadára igaz is).
Tudományfilozófiai terminusokban úgy fogalmazhatunk, hogy a kötődéselmélet számára, amely egyébként méltán meghatározó jelentőségű, rendkívül fontos teória a gyermeklélektanban, a reziliencia jelenség először anomáliaként jelentkezett. Bowlby pályafutása végén kifejezést is adott annak a reményének, hogy az őt követő nemzedék behatóbban fog majd foglalkozni ezzel a paradox jelenséggel.
Ma már a külső megfigyelő számára úgy tűnik, ez nem végzetes anomália, s nagyon érdekes figyelni, ahogyan a reziliencia mint kulcsfogalom átalakítja (s talán le is egyszerűsíti) az amúgy meglehetősen bonyolult kötődés elméletet.7
Javor arra is rámutatott, hogy a jelenség egy másik aspektusát leírta már Ferenczi Sándor is, akinek tudományos jelentőségét ma már a pszichoanalízis keretein túl is egyre inkább felismerik: “A megrázkódtatás után meglepő módon, mintegy varázsütésre, új képességek bontakoznak ki. […] A legnagyobb nyomorúság, különösképpen a halálfélelem, úgy látszik, hogy rendelkezik olyan hatalommal, hogy a még meg nem szállt, a megérésre nagy nyugalommal váró rejtett diszpozíciókat hirtelen felébresszen és működésbe hozzon. […] A számunkra közismert regresszióval ellentétben nyugodtan beszélhetünk traumatikus (kóros) progresszióról vagy kora-érettségről.”8 (Kiemelés – B. V.)
Az utóbbi években a reziliencia fogalmát egyre gyakrabban használják a lélektan egyéb olyan területein is, ahol a fejlődést az egész további életre kiható meghatározó események osztják különböző stádiumokra, “kötelező drámákra”.9
A reziliencia komplex jelenség a személyiség-lélektanban is, éppen ezért nem könnyű jól definiálni. Eleinte csak a szélsőségesen rossz helyzetek áldozataiban megmutatkozó meglepő megbirkózó-, öngyógyító képességet értették rajta.
Az Ohio State University Bulletinjében összegyűjtötték össze a lelki reziliencia jelenségét kutatók meghatározásait:10
1984-ben Garmezy, Masten és Tellegen úgy határozta meg a rezilienciát, mint “a gyermek kompetencia-megnyilvánulást az őt érő stressz-teli események ellenében”.
1985-ben Rutter szerint a reziliencia egy bizonyos stresszel való szembeszegülés, mely lehetővé teszi az önbizalom és a társadalmi kompetencia növekedését.
1994-ben Masten meghatározása így szólt: “A reziliencia az egyénben a kockázat és megpróbáltatások dacára való sikeres alkalmazkodásra utal… A reziliencia egy mintát, sémát jelent, mely a fejlődési kockázattal, az akut stresszkeltőkkel vagy krónikus viszontagságokkal szembeni sikeres adaptációval jellemezhető.”
Gordon 1995-ös definíciója szerint “a reziliencia a viszontagságos körülményekkel szemben megnyilvánuló képesség a boldogulásra, az érlelődésre s a kompetencia növelésére. Ezek a körülmények lehetnek biológiai rendellenességek vagy környezeti akadályok. A viszontagságos körülmények továbbá lehetnek krónikusak és sűrűk vagy súlyos, nem gyakori válságok. Ahhoz, hogy az egyén boldoguljon, gyarapodjon, érlelődjön, kompetenciáját növelje, mozgósítania kell mindenerőforrását, legyen az biológiai, pszichológiai vagy környezeti.”
A különösen reziliens személyiség átlagon felül hajlamos egy helyzetnek, eseménynek a jövendőre nézve aluldeterminált voltát felismerni, a helyzetet újraértelmezni és a szükségből erényt kovácsolva a váratlan lehetőségeket megpillantani. Az újraértelmezés nem feltétlenül tudatos, sokkal inkább a Polányi által leírt Gestalt- típusú váltás, amikor a figyelem fókusza a helyzet megoldásának keresése során spontán átkerül az addig járulékos elemek valamilyen csoportjára, s ezzel egy teljesen új perspektíva – a helyzetből való kiút – jelenik meg.
A fenti meghatározások többsége első látásra jól beleillik bármely individuálpszichológiai elméletbe. Ez azonban nincs így, mert súlyos anomáliát jelent egy csakis intrapszichésen értelmezett reziliens reakció kiszámíthatatlan volta, különösen azokban az elméletekben, ahol a magyarázatokat egyetlen tényezőre szokás redukálni (például a “felelős” génekre vagy a szociális körülményekre).
Az ökológiai szemléletű megközelítésben (ezt már Gordon definíciójában megfigyelhetjük) a személyiség rezilienciája nem csak magából a egyénből fakad. Olyan viszonyfogalom, amelyben az örökölt biológiai és pszichológiai adottságok és a – nem kontingens – környezeti tényezők (családszerkezet, anyanyelv, szociális, kulturális meghatározottságok, környezeti feltételek) együttese váltja ki az adaptív reakciót, és határozza meg reziliencia mindenkori mértékét, vagyis a “kötelező drámákkal” való megbirkózás sikerességét.
Egy ilyen megközelítésben az illető személyt csak környezetével együtt lehet leírni, és nem létezik két egyforma eset. A “kiszámíthatatlanság” éppen azt jelenti, hogy egy olyan rendszer eseményeiről van szó, melynek az összes feltétele egymáshoz képest és együtt a tágabb környezeti feltételekhez képest változhat, így a várható reakció – legalább a megfigyelő szempontjából – aluldeterminált. Javor szerint “a reziliencia legszélesebb értelemben olyan gyűjtőnév, melybe mindazon erőforrások, erények és ravaszságok beletartoznak, melyekre támaszkodva a halandó ember belekapaszkodik az életbe, elviseli a számtalan kötelező és egyéni traumát, újra meg újra visszakapaszkodik; szinte legyőzi a múló időt”.
Mentalizáció
Kötődés elmélet